 |
| a site fenntartója: Budapesti Corvinus Egyetem Jövőkutatás Tanszék 1093 Bp. Fővám tér 8. Tel: 482-53-19 Fax: 482-53-78 |
|
|
| Jövőkutatás Filmklub: impresszió az előző
szemeszterek beszélgetéseiből Az elmúlt félévekben – többek között – beszéltünk a média jövőformáló erejéről, a tudományos-fantasztikus filmek tartalmának értelmezési lehetőségeiről, illetve arról, hogy a szellemi irányokba mutató filozófiai ihletésű filmek miként értelmezik a jövőt. Végig úgy gondoltuk: a filmek valamilyen formában a valóságot tükrözik, néha hűen, néha karikatúraként. Ahhoz, hogy megértsük jelenünket és azt, hogy milyen jövőket kezdünk kialakítani, fontos megvizsgálnunk azt, hogy miről is szólnak napjaink filmjei. Vegyünk két, viszonylag alapvetőnek és átfogónak tekinthető kategóriát: vannak olyan filmek, amelyek napjaink valóságát mesélik el, annak minden testes, durva megnyilvánulásával együtt; mások mintegy ennek ellentettjeként az álmok, sőt a kollektív fantáziánk világába kalauzolja a nézőt. Ez a kategorizálás két szempontból is figyelemre méltó. Először is, nem jellemző az, hogy az egyik kategória kiemelten pozitív, a másik pedig kizárólag negatív tartalmakkal dolgozna; vagyis nem mondhatjuk azt, hogy a jelen rendszert vagy éppen az álmokat egyértelműen szépnek/rossznak ábrázolják. A másik oldalról viszont szinte bizonyos, hogy mind a jelen, mind az álmok bemutatásakor olyan tartalmakat tárnak elénk, amelyek inkább a nemkívánatos jövők csíráit hordozzák. Szokták mondani, hogy ha a nyelv tényleg a tudat tükre, mire következtethetünk abból, hogy egyre szűkül a szókincs? Egy távoli analógiával élve: emberek milliói nézik, írnak és olvasnak róla, beszélik meg a filmeket; de mit is mesélnek ezek a filmek nekünk önmagunkról, a társadalmunkról, illetve jövőbeli kilátásainkról? Alice Csodaországban Ha a rend kedvéért a fenti két kategóriában haladva keressük a választ az előző kérdésekre, a legméltóbb kezdet a kis Alice Csodaországban játszódó történetét bemutató mese, illetve az ez alapján készített film lehet. Annál is inkább, hiszen e film révén nagyon sokat tanulhatunk gyermek önmagunktól. Tudjuk, hogy a gyermekeknek nagyobb a fantáziája, sokszor jóval kreatívabbak, mint a felnőttek. Számukra természetes, hogy ha meglátnak egy fehér nyuszit zsebórával a kezében, akkor azt bizony követni kell. Vajon hova megy a nyúl? Mátrix I. Neo – akkor még Mr. Anderson – számára már némiképp több idő szükségeltetett e döntés meghozatalához. A Mátrix I.-ben láthatjuk, hogy ő is – miután feltette a kérdést Choinak, hogy érezte-e már valaha azt, hogy nem tudja, álmodik-e vagy épp ébren van – a fehér nyulat követte. Mint Alice esetében, úgy Neo számára is egy szokatlan „jellel” vette kezdetét az utazás, aminek végére megismerte és megtapasztalta saját mélységeit. Mi motiválja az embereket arra, hogy elinduljanak ezen az úton, vagyis hogy „beleessenek a nyúl üregébe”? „Mindannyian a választ keressük. A kérdés vezet minket, amely mint egy szilánk az agyunkban, megőrjít minket” – mondta Morpheus a Mátrixban. Alice-nek, Neonak, és minden kereső embernek szembesülnie kell az alapvető kérdéssel: ez pedig a „miért”? „Miért, Mr. Anderson, miért? Miért áll fel, miért harcol, miért, miért, miért?” Filozofál értetlenkedve Smith ügynök a végső harc hevében. Neo válasza, mint minden bölcs válasz, egyszerű és rövid: „Mert így döntöttem.” Az Orákulum is megmondta: azt már tudjuk, hogy mit döntöttünk; azt kell megtudnunk, hogy miért. A válasz e kérdésre szintén kézenfekvő szokott lenni, és „a tükörbe nézve” meg is kaphatjuk azt. Emlékszünk, Alice álmai kezdetén a tükörsima tó vizébe nyúlt – és megjelent a nyúl. Neo, miután bevette a híres piros kapszulát, egy tükörhöz nyúlva zuhant bele léte valóságába. A buddhista tanítások visszatérő metaforája ez; mint ahogy a Dalai Láma fiatalkorát bemutató Kundu című filmben hallhatjuk Tibet legszentebb szerzetesétől: „Én egy tükör vagyok, amelybe nézve az emberek önmaguk szépségére csodálkozhatnak rá.” Vagy ahogy Alice énekelte: „Hiszen Csodaország bennünk él.” Brazil Az más kérdés, hogy egy másik álomszerű film, a Brazil szépsége teljesen más minőséget jelenít meg. A bürokrácia hálójában vergődő civilizáció dehumanizált létében összemosódik, ugyanakkor egymás tagadásaként létezik az álom és a valóság. A valóság elidegenedett létezése, amelyben az anya-gyermek viszonytól elkezdve minden szent emberi kapcsolat torz, és maximum a vissza-, visszatérő metafora, a csövek segítségével mutat némi kohéziót; amúgy pedig szürke, nyomasztó, kegyetlen minőségű, tartalmilag pedig üres, unalmas. Ugyanakkor az álmok, amelyek színesek, felszabadítóak és heves emberi érzelmekhez kötődnek, mosolyt csalnak a főszereplő ajkaira még a film legtragikusabb, végső pillanatában is. Requiem egy álomért Egy másik film, amely szintén a jelen sivárságából az álmok világába való menekülést mutatja be, címével ellentétben véleményem szerint már a „valóság”-kategóriába sorolható. A Requiem egy álomért című film talán azért a filmtörténet egyik legnyomasztóbb alkotása, mert a valóságból való elmenekülés negatív, addikt módozatait – a drogokat, a televíziót, a társfüggőséget, a megfelelési vágyat –, illetve az életürességet a maga teljesen hétköznapi, és ezáltal a lehető legiszonyatosabb formájában mutatja be. Míg a Brazilban az álmok erőt adtak, és segítettek az embernek, itt felemésztik őket; mindezt pedig napjaink kollektív démonjai segítségével. A főszereplő fiú szerelmes szavai, „Te vagy az én álmom”, világosan rámutatnak arra, hogy „a nyúl üregébe” csak akkor szabad beleesni, ha önmagunk mélységeit szeretnénk látni – de halálos zuhanás válik belőle, amennyiben önmagunk elől menekülni akarunk. Innentől kezdve nem önismeretről, relációs alapokról, vagy épp jövőformálásról beszélhetünk – ez már a félelmek, az elfojtott vágyak és a választott könnyebb utak világa. Az eredmény az elkerülhetetlen tragédia. Equilibrium A filmben mindenki kábítószerfüggő, de a használt anyagoknak csak egy része tekinthető közvetlenül „hagyományos drognak”. Az viszont mindegyikben közös, hogy a szereplők ezeket a szereket egy üres, életidegen rendszertől való menekülésre használják. Ennek ellenpólusát, a rendszer fenntartására irányuló törekvést mutatja be az Equilibrium című film. Bármennyire is paradoxnak tűnhet, science-fiction műfaja ellenére ezt a filmet a jelen valóságát bemutató alkotásnak is tarthatjuk, ez esetben természetesen metaforaszerűen értelmezve azt. Hiába játszódik a cselekmény a harmadik világháború után, és fogalmazódik meg az a kiindulási alap, hogy mivel az emberiség nem bírna ki még egy ilyen összecsapást, kénytelen a társadalom minden tagja Proziummal, vagyis az érzelmek kiiktatására szolgáló szerrel belőni magát napi háromszor – mindez könnyedén tekinthető allegóriának. Nem csak arról van szó, hogy napjainkban a lakosság hány százaléka szed kedélymódosító „gyógyszereket”; e szempontból nem is az a hangsúlyos, hogy patikában, boltban, vagy dílertől veszi. Nem is csak azért gondolom ezt, amire már a Pink Floyd: A fal című film is rámutat, mégpedig közvetlenül a talán leghíresebbé vált dal, a „We don’t need no education” – azaz „Nincs szükségünk oktatásra” előtt: hogy a művészetek furcsák, érthetetlenek és gúnyolni valók a „bal agyfélteke világában”. A falban ugyan nem kifejezetten máglyán égetik el az alkotásokat, mint az Equilibriumban, de a kisfiú főszereplőt a tanár keményen „leégette” az osztály előtt a saját kis versével. Sőt, nem is igazán azért tartom az Equilibriumot „valós” filmnek, mert valóban a mindennél egy kicsit több eszközünk van arra, hogy globális méretekben kövessünk el kollektív öngyilkosságot. Sokkal inkább azért, amit a film „Nagy Testvére” – egyébként sok más hasonlóságot is mutat az alkotás az 1984-gyel – a film legelején elmond: „Libria. Gratulálok Neked. Most már szabadok vagytok.” Azt szokták mondani, hogy akkor helyes az életvezetés, ha az érzelem mondja meg a célt, és az értelem mutatja meg az eszközt. Ha ezt nem is feltétlenül célszerű ilyen „elvágólag” behatárolni, az valószínűleg elfogadható, hogy az egyén számára mentálisan nem integrálható tartalmakat felesleges célként kijelölni, hiszen úgysem fogunk neki örülni, ha elérjük. Tehát az érzelem igenis valamiféle orientáció eszközként működik, amelynek hiányában talán nem is merünk útnak indulni... Ennek tudatában, az a kollektív illúzió, amely szerint egy érzelemmentes világban egyáltalán létezhet szabadság (amely metafizikai síkon azt is jelenti, hogy mindig és minden körülmények között a jót, a helyeset választod), teszi ezt a filmet reálissá. Ha hozzátesszük, hogy létezik egy másik releváns kollektív illúzió is, amely miközben az érzelmek féken tartását jelöli meg a társadalmi siker zálogaként, és erre buzdítja az embereket, az eszközök vonatkozásában sokszor összekeveri a kontrollt az elfojtással – és ezzel több kárt okoz, mint hasznot. Amerikai szépség Nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy a választás szabadsága talán soha nem volt akkora, mint most. Ez azonban nem egyértelműen pozitív; a határtalanság érzete a mértéktartás ellen hat. Az Amerikai szépség, a fogyasztói kort család- és társkapcsolati szinten ábrázoló film már egyértelműen a jelen krónikája. A „kellékek” – önmegvalósító feleség, fásult férj, aki egy fiatalkorú hölgy iránt érzett szexuális kötődést, illetve az ehhez kapcsolódó felfokozott testedzés, no meg némi marihuána segítségével próbál új életet kezdeni, és egyéb tipikus karakterek – alkotják két, tisztaságra vágyó, de a jelen eszközeibe beleragadó fiatal út- és egymás-keresési drámájának 20. század végi keretét. A film alcíme, „Nézd meg közelebbről!”, érzékletesen fókuszálja a figyelmet az igazi álmok, illetve a látszat-vágyak közti minőségi különbségre: az „amerikai szépség”, azaz a felszínes csillogás, illetve a két fiatal kevésbé látványos, a külvilág számára érthetetlen világa, érzelmi gazdagsága valóban más minőséget képvisel „távolról”, és „közelről”. Koyannisquatsi A „valóság-kategória” egyik gyöngyszeme egy olyan film, amely mind a képi megjelenítés, mind a megzenésítés szemszögéből a legigényesebb művészi eszközökkel formálja meg a jelen torzulásait, elhajlásait. A Koyannisquatsi az élő példa arra, hogy naturális képek és vaskos szavak nélkül is lehet mély, drámai hatást elérni. Sőt, Philippe Glass zenéje (amely a már említett Kundu képi világának is méltó zenei hátteret biztosított) segítségével egyáltalán nem volt szükség szavakra: a filmben ugyanis egyetlen sem hangzik el. A film címe hopi indián nyelven „Koyannisquatsi”, magyarul „Kizökkent világ”; a kamera az érintetlen természet szépségéből fokozatosan közelít rá a modern városi élet sokszínű sivárságára. Az eredeti angol alcím – „Life out of balance” – még érzékletesebben mutat rá a kiüresedett lét okára: az egyensúlyvesztésre. Sokféle módon lehet harmóniát teremteni. A már említett Equilibrium, amely címében szintén az „egyensúly” igenlésére utal, egy torz megoldást már adott is a természettől való eltávolodásunk orvoslására – és sajnos ez közös majdnem az összes említett filmre. Miként Alice gombája az egyik oldalról „felnagyított”, a másik oldalról „lekicsinyített”; ahogy Neo mint „megváltó” is csak a sötét erőket képviselő Smith ügynökkel együtt létezhetett; ahogy az Equilibrium erőszakmentes jövőképe is csak erőszakkal volt megvalósítható; amint az Amerikai szépség világa is más képet mutat távolról, illetve közelről, épp úgy nem létezhetnek tudományok művészetek nélkül. Az ember tudásvágya és önismerete univerzális erőket mozgósít – az ezt megvalósító, illetve kifejező eszközök sem határolhatók el mesterségesen egymástól. A jövő formálása rossz értelemben vett álmodozássá, utópiává válik akkor, ha nem ismerjük meg a jelent a maga teljességében. Ez nem azt jelenti, hogy minden létező információt el kell sajátítanunk – a lexikális tudás csak pontszerű ismerethalmazt eredményezhet. Az információk rendszerezése, az összefüggések felismerése, az egész meglátásának készsége – legfőképpen egy globalizálódó világban – az oktatás talán egyik legfontosabb feladatává kellene, hogy váljon. Ezt a folyamatot kívánja támogatni a Jövőkutatás Filmklub. |
 |
 |
 |